Amikor 10 éves lettem kaptam a szüleimtől egy gyerekeknek szóló "Első szakácskönyvem" című könyvet. Nagyszerűen összeállított, egyszerűen elkészíthető ételek receptjeit tartalmazta. Kicsit nagyobb betűvel nyomtatták mint a "felnőtt" szakácskönyveket és nagyszerűen kiigazodtam rajta. Az igazság az, hogy még huszas éveimben is elővettem néha-néha amikor pl. a tejberizs legjobb tej/rizs mennyiségét akartam követni. Pontosan tudtam, hogy a széthullott könyv mely lapjait tettem a hátsó borító elé, hányadik oldalon van a madártej, stb.......
Nem mondhatom, hogy mindent megtettem, hogy fantasztikusan ízletesen főző anyukám mellől el sem mozdulva lessem minden mozdulatát. Az öcsém sokkal inkább. Ami viszont közös lett bennünk az, hogy számunkra a gazdag ízvilág amivel nagymamáink és anyu táplált bennünket természetes lett számunkra. Csak később értettük és értékeltük ezt igazán amikor megtapasztaltuk, hogy nem minden családnak van ilyen szerencséje az ízekkel.
Szóval 16 éves koromig főzőcske tudományom kimerült a császármorzsa és a rántott sajt elkészítésében, de pl. rizst nem pároltam volna a világ minden kincséért sem. Kétszeri nagyon szánalmas leégetett próbálkozás után hosszú évekre feladtam. Annyira féltem, hogy ismét kudarcot vallok. Pár évvel ezelőtt valahogy azt gondoltam, éppen itt az ideje "mit veszíthetek" címszóval megpróbálom. Nem vártam vendégeket szóval megkockáztattam.....és mit tesz isten. Fantasztikus lett. Vajon egy kissé fehéredésig hevítettem majd ráöntöttem a vizet, kb egy újnyival a rizs felett, felforraltam majd takaréklángon fedő alatt pároltam. Nem akartam hinni a szememnek amikor készen volt, nem ragacsosan, nem leégve az éppen megfelelő puhaság elérésekor. Szóval ha a Félelem ott motoszkál a konyhában, majdnem biztos, hogy nyer. A legjobb módszer ha magunkon próbáljuk ki és nem adjuk fel mert sok gasztronómiai élménytől fosztjuk meg magunkat.
Az első komolyabb étel a "sztrapacska" és a "pásztortarhonya" volt életemben. A tarhonya szeretete apukám kiskunhalasi gyökereiből ered (nagymamám fateknőben gyúrt házi tészta készítő volt). Nálunk ez nagyon gyakori étel volt és imádtuk. A sztrpacska készítés baráti összejövetelekhez kapcsolódott. Most is nevetnem kell amikor eszembe jut, hogy a fiúkat befogtam a nyers krumpli lereszelésére. Nem volt alkalom, hogy ne reszelték volna le az újjukról a bőrt. Nem kíméltem őket, a sajtreszelőn kellett csinálni. Ja....utáltam a mixereket mert abban az időben csak olyanokat lehetett kapni aminek ez elmosogatása sokkal több időt és helyet vett igénybe mint megcsinálni kézzel.
Akkor még nem jutott el a tudatomig ami később annyira egyértelművé vált. Ételt készíteni családod tagjainak és barátaidnak olyan mintha folyamatos ajándékoznál. Ajándékozni pedig JÓ. Ehhez persze szükségesek azok akik ezt értékelik. Szóval jól meg kell választani kivel akarjuk megosztani ételünket/életünket :-) Gondoltam talán segíthetek a kezdeti lépésekben. Hinni abban, hogy a főzés egy olyan tudomány amit szeretettel bárki elsajátíthat. Persze saját tapasztalataimból tudok csak meríteni és nagyon remélem, hogy ez elegendő lesz. Érzéssel, lélekkel, szívvel készítek mindent még egy egyszerű teát is. Nem fordul elő soha, hogy gondolatban ne azt kívánnám, hogy a "legfinomabb" legyen. Az is nagyon fontos, hogy élvezd a készítés pillanatát és hogy olyan ételeket válassz aminek elkészítése nem rettent vissza. Mindegy, hogy az a "nehézség" miben rejlik (egzotikus alapanyagok nehéz beszerzése, a hosszantartó főzési idő vagy a nagy rendetlenség amivel esetenként já). Olyan ételeket szeretnék mutatni amik végtelenül egyszerűen és gyorsan megvalósíthatóak. Boldog leszek ha ráérzel milyen könnyedén és egyszerűen meg lehet sütni-főzni bármit a világon. Hogy ne maradjon "töremora" sem a tányéron.
